Fuldokoltunk
egymás leheletébe,
S láttam amint
a reggeli fény
a búzatáblába tépett,
Felsikolt a tájban
egy fehér falú ház,
Bennem nincs már több eső,
Csak néma aszály.
Csak az aszály.
Kiloptad szívem felhőit,
S lépteddel törted
be a ház ablakát,
Szürkére sirattam a
ház fehér falát.
Szürkére sirattam a falát.
S ha még lógtak bennem
torz kis rím-darabok,
Se baj, majd egyszer
Mindent kikaparok.
Egyszer mindent kikaparok.
De már nem fáj
Ha ha szilánkjaidra lépsz,
S az szívembe mélyed,
A ház fehér falába
Zúztalak téged.
Fehér falába zúztalak téged.
Bennem sejtekké ég az emlék,
Még ha fuldoklom is!
Csókolom ismét sorsom
rideg nyakát,
És feketére siratom
a ház fehér falát.
Feketére siratom a falát.
7 hozzászólás
Szia Dominika!
Szerintem nem abszurd a versed!
Inkább szerelmi kiábrándulás! Frissen megélve, tele kétségbeeséssel…. vagy épp mélyen átgondolva… túl soká rágódva a megélt csalódáson…
Én így látom… próbáltunk már mindannyian lenyelni rághatatlan falatot… Ezek egyre "feketébben" kívánkoznak ki szánkon… Ennyit az ismétlésről.
A lényeg, hogy nekem tetszett a versed!
Szeretettel: Falevél
Nagyon érdekes volt. Számomra sokatmondó…köszönöm. Üdv. Éva
Nagyon köszönöm mindkettőtöknek, hogy elolvastátok és örülök hogy tetszett :))
Kedves Dominika!
Tetszett!
´De már nem fáj
Ha szilánkjaidra lépsz,
Saz szívembe mélyed…
Gratulálok:sailor
Kedves sailor! Örülök hogy tetszett, nézz vissza máskor is!
Kedves Dominika!
Tudod-e, hogy ez a versed nagyon magával ragadott? Egy szerelmi csalódást ne sirass se szürkére, se feketére egy fehér falú ház falán, mert az csúnya, kitörörhetetlen foltot hagy rajta. A fehér maradjon fehér, mint a lelked, ott mélyen legbelül. S jön majd, aki megőrzi ezt az őszinte, makulátlan fehérséget… Örömmel olvastalak, üdv.: Zsolt
Kedves Zsolt! Most a saját fegyveremet fordítottad ellenem, és bevallom igazad van. A fehér legyen fehér ameddig csak lehet. És ne csak nálam. Hanem mindenkinél.