A kihalt utcán egyedül ballagok,
ez a borongós nap valahogyan más.
minden lépésem visszhangzó kopogás,
elöl, mint fekete gyöngy gurul a csend.
füzérré egyesül, körbefon az est.
Az alkony sután bókol a sötétnek,
félhomályból szőtt estélyiruhában,
mosolyát átsatírozza álmában,
hátára kavargó ködből von boát,
nyakéknek a lenyugvó nap sugarát.
Az éjjel házak ablakán át kacsint,
én visszaintek, mint annyiszor, megint.
A Margit híd robusztusan szeli át
a Duna vize felett Pestről Budát,
rajta a villamos, mint sárga lárva,
csikorogva siklik az éjszakába.
2 hozzászólás
Gratulálok a szép versedhez.:-)
Szeretettel:Selanne
Köszönöm Selanne! 🙂