Fekete mese

Tépett néhány rózsaszálat, míg ezekre gondolt,
korábban megy, meglepetés, visz mellé egy csokrot
szívéből; a vágyból, mely feléje húzta,
s a kertkaput a lábával finoman benyomta.

Valami nem stimmelt, talán, hogy nem várták..
előbb még csak némán lesett, kereste a "más"-t,
nem tudta és nem sejtette; eljött számára a vég,
arca torzult, lelke felsírt a szobába lépvén.

Hisz reggel még minden szép volt, emlékszik a csókra,
mit itt hagyott, és ami várta, már egy másik nóta,
felesége más karjában, az élvezettől épp nyög
-csukja szemét, hátha álom, az Istenhez könyörög…

Lassan eszmél, a fájdalom agyát elborítja,
a baltát a kezében már köd irányítja
-nemes acél, német gyártmány-, rést ütött a "majd"-on
két ütés volt, nem kellett sok, elmaradt a pardon.

Melléjük rogy, csak a szív fáj, a tudat rég elveszett,
üres minden, csak a csend van, a sűrű, mely eltemet,
órák telnek, vagy csak percek? Kenyérből lett morzsa,
a rózsából semmi maradt, szétbomlott szirmokra.

Tekintete a távolból kezeire mered,
vádlón nézi, holt a tudat: -Kezek, mit tettetek?!?
Körbe pillant, hallgat a múlt; nője ott, az ágyon
furcsa pózban, gyönyörűen.. -Mennyire imádom!

Menne hozzá, hogy csókolja, de elakad a lába,
mit keres a földön más ember ruhája?
Sötét van itt, éj-fekete, kialudt a szikra,
sem az agyat, sem a szobát nincs, mi világítsa.

Sejlik egy kép, néha-néha, de ez még így kevés,
megrettenve matat már a villanykapcsolóért.
Érzi, hogy, ha odaér, valami megszakad,
mennie kell, látnia kell, mi ez az iszonyat?

Tiszta minden, s a fájdalom derékba töri az elmét,
átkozza a pillanatot, pár hete csak, hogy megvette a fejszét..
Meghalt minden, kint is-bent is, lemegy a kannáért,
a benzin szaga enyhülést hoz.. Gyerünk a gyufáért!

Ég a lelke, ég a világ, nem néz többet hátra,
vége van már, lángtól tarka a józanság gúnyája.
Új ruhát húz, vadul keres; emlékek a szélben..
könnytelen gyász, néma ima, keveredve szépen.