Virágos mező közepén egy fekete virág,
Ezer esztendős, de több, mint a világ.
Jöjjön forró nyár vagy hideg tél,
A lélektelen virág mindent túlél.
Nyári napon sétáltam épp arra,
Körülötte virágok, a mező tarka.
Messziről feltűnt törékeny teste,
Nappal ő a legszebb, hátmég este.
Közelebb sétáltam, megnézzem jobban,
Arcomról a mosoly lehervadt nyomban.
Lelketlen volt a virág. Kivül gyönyörű.
Ám beül halott, nézni is szörnyű.
Letérdeltem mellé. Fölé hajoltam,
Kezeimmel óvatosan megtapintottam.
Egy pillanatra könnybeborult lángoló szívem,
Keresni kezdtem a gyógyírt, de nem tudtam, miben.
Szemem könnyes lett, a könnyek arcomon folytak,
A nárcisz fényes szirmai összezárultak.
Milyen virág ez? Kérdeztem magamban,
Holt lelkű virágot sosem láthattam.
Szemem még mindig sírt, kezem reszketett,
Késem elővettem, elvágtam az eremet.
Táplálja vérem e gyönyörű virágot,
Talán lelke kinyílik, s egy új világot…
2 hozzászólás
Kedves Vándor.
Gratulálok a versedhez, megfogott.
Bár én is éreztem hasonlóképp,
nem tudom a lelketlen virág megérdemli e a véred.
Az én virágom kapott lelket, de mástól, s így kivirult.
Míg a fölé hajló majdnem belepusztult.
A vers gyönyörű.
Gondolkodj el a hozzáfűzött gondolaton.
További sok sikert.
Üdv: Béla
Ez nagyon szép !!!