Lennék inkább madár az égen,
lennék hal a kék mélységben,
lennék állat sűrű erdőben,
de nem lehetek, mert nem érdemlem.
Maradok hát, ami voltam:
egy rózsa a szürke porban,
mely tűri, hogy eltapossák,
még ha fáj is, hogy szirmait feláldozzák.
De hiába vérzik, hiába fáj,
az élet sodor, nincs megállj!
S ha a hegedűn elpattan az utolsó húr,
a fekete rózsa is a földre hull…
1 hozzászólás
Újra egy reményteljes szomorkás versed
na és beleírtál a versedbe "szirmai" : ) : )
Üdv
Szirom