Feketerigó

/Á.lányomnak/

Szénszín tollán fény szikrázik,
Csőre égő narancsszín:
Akác ágán így hintázik,
Pedig áthatja a kín.

Sötét tollát fölborzolja,
Nagy-fázósan didereg,
Amíg a porhavat hordja
A zord téli förgeteg.

Betakart a hólepedő
Bogyót, magot, kukacot,
Elfedi az ólomfelhő
A ragyogó szép napot.

A huncut szél vandál módra
Meg-megbontja a tollát,
Azért tán, hogy megátkozza
Szomorúvá lett sorsát.

De ne csüggedj korommadár!
Elmúlik a kemény tél,
S akkor a zöld, bolond határ
Veled együtt nevetgél.

Lesz napsütés, mámorító,
Csobog majd a kis patak:
Vidám leszel gyászos rigó,
S szólnak mind a madarak.

Attól se félj, szénszín madár,
Nincsen rajtad vidám toll:
A napsugár, ha rád talál,
Mint a gyémánt, szikrázol.

Te leszel a legszebb rigó:
S ha vágyó szem tapad rád,
Benned leli meg bódító
Paradicsommadarát.