Fellegvári menyegző

Nemrégiben újra Visegrád felé barangoltam.
Elkísért a párom, de én mégis reád gondoltam;
Szégyelltem magam, hiszen ő annál többet érdemel
Mint, aki csak múltba réved, nem kérdez, és nem felel.

Előtört az emléked, és lezsibbadtak tagjaim,
Nem volt menekvésem, felém szálltál idők hangjain.
Utoljára veled voltam itt sok évvel korábban –
Szemecskédet újra láttam ragyogni a Dunában.

Azért jelentél meg ott, tudom jól édes angyalom,
Hogy előhozd a percet, mit láncra vert a fájdalom;
Tömlöcéből eresztetted a homály által védett
Szívem Salamon tornyában raboskodó fényképet.

Emlékszel, mikor hajadba pitypangszálat befűztem?
Ledőltünk, s a vár falánál szép nevedet betűztem;
Suttogott a lelkem, és amint a szél füledhez ért,
Elcsacsogta, mennyi csillagot lehoznék csókodért.

Emlékszel az őrtoronyból nézve még a hegyekre?
Átkaroltalak és kezem rátalált a kezedre.
Oly boldogok voltunk, mint még soha tán életünkben –
Ugyanaz a szent gondolat fogant meg a fejünkben.

Azt kívántuk, legyen örök mostantól e pillanat,
Szerelmünk ne érje alkony, ne ébressze pirkadat.
Fönn a várnak udvarán, mikor gyöngy szemed fürkésztem,
Némára zárt szájjal ott a kezedet én megkértem.

Nem hagyta el hang a torkom, csak egy csókot adtam én,
Ám a lelkünk összeforrt és ránk ragyogott égi fény.
Oly bolond és gyáva voltam, elfogott a félelem –
Bennragadt a szó, és más utakra vitte életem.

Túlságosan gyönge voltam ahhoz, hogy feltáruljak.
Túlfeszült és elpattant a húrja boldogságunknak;
Hajótörést szenvedtünk a káoszi érzelemben,
Kiúsztál egy szigetre, s én csak másikra mehettem.

Szétfolytak a hónapok és elgördült egy szürke év –
Új társakra leltünk, de még megmaradt a régi hév.
Megértettem, miért küldtél rám ott álomvilágot,
Átöleltem barátnőmet, s elhagytuk Visegrádot.

Fellegvári menyegzőnkért Istennek hálát adok:
Köszönöm, hogy boldog voltam! Úgy is, ha már nem vagyok.
Jól tudom, a legtöbb ember úgy éli le életét,
Hogy egy ilyen lány, mint Te soha nem fogja meg kezét!