Reszketve térdelünk a fagyos sárban
Kezeinket láncként fonjuk egymásba,
Arcunk a földre tekint szelíd alázattal,
– s bár nem látszik – várakozással.
Mögöttünk aranyvörösen zöldellő fák
Csúcsa az egekbe helyettünk kiált
Egy imát, melyet gondolni nem merünk
Miközben lassan megtelik kopár terünk.
S szél jő: az első sóhaj egy nő ajkáról,
Mely árvízként remeg végig a tájon.
Mind föltekintünk, és küszködve könnyel
Nézünk meghatottan, tettetett közönnyel.
S a hópihék, a szelíd kis táncosok ma
Égi balettot járnak, s hullnak ringva.
Egy-egy arcunkra telepszik, s örömünk
Nyomán könnyé olvad. Oszlik ködünk.
Végre megtörik a törött lelkek csendje,
S hogy kinek mekkora a bűne, ne sejtse
Más, mind örömkacajt nevetünk végre
S nem gondolunk az elmúlt hónap telére.
Tiszta, átlátszón fehér hó hull ma ránk,
S maga alá fed óvva; eltűnik a sáros táj.
Csak ma volt, hogy mindenki fejet hajtott,
De a föld eltűnt, s bűnünk megbocsátatott.
1 hozzászólás
Nocsak! Ifjú létedre nem követed a “szabad” formának nevezett verseket, amelyekben nem ismerik az írásjeleket, nem tudják, hogy versben is vannak, ill. kell lenni mondatoknak. Olvastam már olyat is, hogy elejétől végig sem egyetlen egy nagy betű, sem írásjel nem volt, pedig lehetett volna.
Egyszóval ma is lehet verset írni szabályos versformákban, s Te ebben a versedben erre igyekeztél. Biztosan a többi versednél is, de most nem tudom mind átolvasni.
Örülök, hogy meglátogattalak.
Üdvözöllek.