Nézd! Álmodozik a föld,
még benne ül hit és a remény.
Baktat a vidám tavasz,
alkudozik a tél, a kemény.
Bimbózik a hóvirág,
bóbiskol a réti ibolya.
Lépdel lábnyoma után…
s már csitul zord idő sikolya.
Itt kószál közte a vágy,
a fagyott föld lassan bizsereg.
Csendül a rügy a fákon,
kis rigó vidáman csicsereg.
Zuhanyzik rét, a mező
majd puha csókot lehel a szél.
Erdő virágtiaráról,
mint diadémról büszkén mesél.
Csörgedezik a patak,
fakad a forrás…..lelkünk tisztul.
Felszakad mély sóhajunk,
szívből jövő, boldog kiáltás!
6 hozzászólás
Kedves Suzanne!
Nagyon szépen szól ez a vers; a tavaszi megújulás számos kis részletét belerejtetted – mint egy festő, aki apró mozaikdarabkákból állítja össze a végleges portrét.
"Fakad a forrás… lelkünk tisztul." S a felszakadó mély sóhajból végül boldog kiáltás lesz.
Gratulálok!
Szeretettel: Laca 🙂
Köszönöm szépen kedves szavaid 🙂 Zsuzsa
Kedves E. Susanne!
Nagyon szépen, egyéni, ritka szavakat használva, érezhetően ügyelve alkotod meg a verseid, ezúttal is. Már sokszor olvastunk természetleírást, tavaszodást, de ez panelmentessége, eredeti képei miatt nem unalmas, sőt tényleg megállásra késztető, gyönyörködtető. Látom, igyekszed kerülni a ragrímeket is.
Nekem az első három vsz. tetszett igazán, az utolsó kettő picit túlírt nálam.
gratulál: Grey
Köszönöm szépen a véleményt, lehet belőle építkezni, továbbfejlődni és kedves szavaid 🙂 Zsuzsa
Kedves Susanne!
Igen, igen, igen!
Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Szeretettel: Szabolcs
Köszönöm szépen kedves szavaid 🙂 Zsuzsa