Fiam

Mióta vártalak, kisfiam.
Szívem alatt, mint nyíló hófehér virág
Bontogatta szirmait a szerelem.
Első, tétova mozdulatod,
Akár a szívdobbanásom.
Tudjuk, éreztük annyian,
Milyen érzés az első,
Sejtelmes rebbenés,
Szinte semmi ez,
De nem kevés.
Minden. Átminősülés.
Egyek voltunk akkor.
Kisfiam.
Hallgattalak. És te hallgattál engem.
Sok hosszú éjszakán, mint lüktetést a csendben.
Éreztem halk fejlődésedet.
Arcod nem volt több, mint egy gondolat.
De szebb vagy, mint amit álmodni tudtam.
Több vagy annál, mint ember kíván.
Kisfiam.
Aztán rám talált az ismeretlen, és hosszú fájdalom.
Vajúdva kúsztam az égig lelkedért.
Születés-himnusz e perc, az emberért.
Az élet-stafétát neked most átadom.
De élek mégis, maradt egy másik lét,
Talán új és szentebb.
De ez is a tiéd.
Talán belehaltam egy kicsit.
Azért a napért.
A holnapért.
Aztán sírva láttad meg, milyen a világ.
Nem ismerted, csak láttad, akkor csendben.
Vérben és vágyban, káoszban, rendben.
Szép.
Mint az ibolyák a parkban.
Aznap kinyíltak, szerényen,
Az első napsütésben.
Nekem. Mint te.
Ha lehunytam a szemem,
Furcsa eufória
Arcodat láttam mindenütt.
Ez több, mint a szerelem
Amit valaha megéltem.
Egyszeri csoda.
Amiért megszülettem.
Amikor karomba foglak.
A boldogság az enyém.
Az első szó, az első nevetés.
Szép mosolyodban, apád mosolyát is szeretem, fiam.