Fiamhoz, aki egy pszichiátriai otthonban lakik

ma én a fiammal voltam
és te az anyáddal voltál
úgy vagyunk velük,
ahogy senki mással

1.
Milyen pici kalicka ez
fázom, úgy összehúzódott
a hús a bőrömön
sírni nincs helyem
félni sincs terem
csak fázom
valakinek még ennyi sincs.
Akitől elvették a kalickáját,
még azt is elvették tőle
ő tud sírni
mert egyáltalán nincs tere
és nincs helye sehol
mert nem akarhat semmit
nem csinálhat semmit

ő nem is fázik
talán fél
és sír
biztosan sír
([Matyit 28-án vitték be a kórházba]
2007. december 31.)

2.
gyöngéden és finoman ívelve
az érintés puha eksztázisában
megértelek
ahogy ott ülsz
szemeiden csüng a világ
ajtók ablakok
belénk záródó fényei
és védtelen vagy
és védtelen vagyok
és végtelen vagy
végtelen nagy
és az a csönd, ami vagy
az fáj és belém hasít
melegen, puhán foglak át
mint sebzett kölykét a tigris – viszlek
nem kell a világot érteni
élnem s halnom hoztalak
benned ragyog minden,
amit szavaid
ki nem mondanak
ha néma vagy
és vak és süket.
Minek a vonat
ha nem roboghatok
a völgy,
ha nem szívom
virágainak illatát
minek a kéz,
ha nem melegít?
Lágyan ívelő homlokod mögött
úgy vagyok, miként születtem
megérint halvány mosolyod
megérint ez a távolodó
örökös változás
ami mi vagyunk
együtt és külön
ülünk egy nagy víz partjainál
és nem engedjük el egymást –
megérintesz, ahogy rád gondolok
(2008. január 3.)

3.
mégis mindig köréd forgolódom
de már látom, hogy csak
vég nélküli táncban folytatódnak
a zuhanás álarcai
földi dicsőséged
mely elporlad
az idő vásznain –
szívemen csak egy sebhely,
mert kifeszítve vagyunk
itt mindahányan
ezer sebtől és mámortól
véresen
egy világfreskó parányi részei:
megannyi színpamacs
festéknyom, véletlen vonal…