A téli éj hidegje roppan
kopott cipőm alatt a hóban,
vidítja lelkem egyre jobban,
amint feléd közelgve dobban
a szívem és karom kitárva
ölellek át az éjszakában,
de mert ma sem maradtam árva,
a lelkemet neked kitártam.
Fogadd ölelve úgy ahogy van,
ne bántsd, ne szidd, ne fedd azért meg,
ha messze kóborolt a nyárban,
de lám, ma visszatért elébed,
melengve egy kicsit tüzednél
a csókjaidra mámorodna,
de hogyha majd az új tavasz kél,
ereszd megint a távolokba.
2 hozzászólás
Szia, meg szóval “teccett” a versed, Nagyon. Szól mentegetőzésről, magyarázkodásról, igazi, őszinte vágyódásról. És hagytad nyitva a lényeget: “eressz megint a távolokba”. köszönöm, hogy olvashattam!
tisztelettel: túlparti
Szia, én köszönöm, hogy olvastad.
Békés ünnepeket!
Barátsággal, Imre