Fohász

Álmos képet fest a búsan kúszó nappal
a szendergő, szürke domboldalban búvó
halovány erdősáv, mit derengés szabdal
keresztül, de oszlik a nedves köd, megremeg
lustán a lomb, lepereg a könnyzuhany,
s kikukkant fészkéből egy fecske; csönd suhan
a néma fák ágai közt, a fény kutat
forrón, cirógatón, karjaival utat

tör magának, úszik a földön nesztelen,
és szakadatlan magasbra tör az égen;
pajkos szellő játéka zúg, s megjelensz
a fák közt, láthatlak tündöklőn, mint egykor.
Aranyfolyóként csobog a fényben hajad,
édes csókra csábít puha piros ajkad,
megmártózom szemeid ködös kékjében,
– elmerülök lelkem elzárt mélyében –,

fürdök ringó hangod hullámzó tengerén,
elönti elmém, részegít, lágyan zenél;
de nő a táv, tova forog a Föld tengelyén,
nyúlik az árny, s tétova kezem feléd,
lehanyatlik. A sötétség tátja száját,
átjár a lohasztó lehellete, mázsás
a súly, mit a ki nem ejtett szó nyom rajtam,
gyötrődve formálja most kínkérges ajkam:
                                             Szeretl…