Szeretnék végül én lenni a társad,
hiszen neked szól minden költemény.
Alkonyodik. Ősz van. De lesz-e másnap?
Túl sok a talán, kevés a remény.
Az idő lassul. Suttogó szitokszó
jelzi: kopog a végső sürgetés.
Így lesz üressé ez, a legutolsó.
Nő csak egyre a lét ütötte rés.
A lemondást oly könnyen megtanultam,
bőven van még, min eltöprengenék.
Ha nincs jövőm, hát bámulom a múltam:
ezer színével zajong ott a kép.
Nem maradt végül elmondani semmi.
Van, ami belül még verset farag:
a hit, hogy lesz mód talán megpihenni –
de békét, csendet csak a sírhely ad.
1 hozzászólás
Szia Mózes! 🙂
Megkedveltem a verseid, mert szépek és jók.
Ez volt a sablonos és primitív megközelítés.
Olvasgatlak, mindig tátva marad a szám, mert oly csodásan bánsz a szavakkal és a formákkal, hogy tanulandó a technika, a könnyedség és a líra is.
Tiszták a verseid minden szempontból, öröm találkozni velük.
Tehetségedhez nem fér kétség, megtiszteltetésnek érzem, hogy olvashatlak.
Köszönöm. 🙂
Szeretettel: Kankalin