Forrásom

Domboldalon szerény kis tőzike
szomjazik, s árnyéka hull a porba.
Amott két lepke kergetőzik. E
táj szelíd, ám olykor mogorva.

Port nyel út szélén árva ibolya –
tavasz hagyta itt, a jó kis firma –
idehallik vízvágyó sikolya;
zsálya mintha csillagokkal sírna…

Nem talál sehol békát a gólya –
csak egy ebihal lenne legalább…
Magában sorvad a mandragóra;
s lám a tó kiszáradt s apad a láp.

Zápor kellene vagy olyan forma,
hisz víz nélkül az élet kiszárad;
hulljon a csepp, teljen a csatorna,
s ihasson minden növény és állat.

S egyszerre ég alatt és föld fölött
megindul cseppre csepp, s a puszta már
nem szomjazik tovább. Az ég dörög,
iszik a föld, gyökér, kutya, szamár.

Ilyen az ember is, ilyen bizony,
nincsen benne élet, ha víz nincsen…
Ezért az élet forrását iszom,
s általa éltet, éltet az Isten.