Megdermesztett az élet kegyetlen zordsága,
Ráborultam az élet sírjára.
Kezemben élő virágot tartok,
De én már teljesen halott vagyok.
Kiszáradt, halott már a nyári rét,
Nem látni többé cikázó pillét,
Nincs madárdal, szürke a bús világ,
Talán nem is nőhet már több virág.
De hideg testemben lelkem tüze,
Lávaként forrva, kitörni készül,
A rút szürkeség menekülne már,
Újra virágba borul a határ.
Üdvözölve légy, Te gyönyörű Nyár!
2 hozzászólás
Tényleg nagyon furcsa módon üdvözölted a nyarat! 🙂
Az elején megijedtem, hogy nagyon letargikusan indítottál, azt hittem teljes lemondásodat fejezed ki. De aztán sikerült nagyon összezavarnod. 🙂
Mert ezt követően már tényleg a nyárról írsz – bár a “kiszáradt”, szomorú részét fogod meg benne. Aztán az utolsó versszakban eggyé olvadsz a nyárral, és megszemélyesítéseken át kitör a “nyár”.
Gratu! Nagyon ott van!
Az első két versszakodból inkább az őszre következtetnék, mint a nyárra, melankolikus hangulatával az elmúlást idézve. Viszont kiderül, a nyár te magad vagy, rossz kedved múlóban, újra élni fogsz. Ügyes szerkesztés.