Fussunk egészen a nagy vízig

Szökjünk meg, Kedvesem,
mezítláb, lábujjhegyen…
s hogyha a padló reccsen,
dermedjünk meg a percben,
utána fussunk, mintha vad űzne
– magunk elől is menekülve…

Szökjünk meg, Kedvesem,
mezítláb, lábujjhegyen…
Induljunk délnek, ahol a vének
szemében is tüzek égnek,
ahol nincs tél, illatos gyümölcsök
utak mentén is érnek,
szomját oltani kóbor szegénynek…
Hallgassuk barna déli éjszakák
két végére felfeszült húrok dallamát,
s míg az ég alatti szállás brokátfüggönyén
pulzáló csillagokat nézünk,
mint édes bor túltöltött pohárból,
csorduljon ki a szívünk…

Szökjünk meg, Kedvesem,
mezítláb, lábujjhegyen…
Fussunk egészen a nagy vízig,
ahol minden nap elvérzik a Nap,
de meghaltában is izzik,
s a lobogó alkonyat éppoly gyönyörű,
mint mikor egy régmúlt hajnal
jött értünk láng-lovakkal…
Zárjuk gyöngyház-bélésű szívünkbe
a tenger halhatatlan moraját,
s hagyjuk a forró parti dűnén
eltünni, betemetődni lassan
elnehezült testünk nyomát.