Gabikához

Kortalan idők rejlenek benned,
ahol csermelynyi csendek csacsognak
csillanva, ott benn a rendületlen
ragyogó rezdülésben. Mi halad

sejtjeid sok millió szövésén,
felzengve a némaság helyein
olvadozó, sóhajba zárt világ
bonyolult hamván. Rohanván kicsiny

szavak felé szívtől a szívig most,
mikor felélednek vágyaidban
a tettekre kész kezek suhanó
mozdulatai. S vagyok egymagam

emlékeimbe zártan Teveled,
nyelvén az egyszerűségnek. Ahol
dalolnak a képzetek árnyain
rejlő ragyogásokban valahol,

a bensőink békéjén bezárult
idők. Követve szépségük jussát
a szavaknak, szövetve sziromnyi
illatuk. Hordva eléd és hozzád

letétül szívem szép szüleményét,
mit betűk sorain raktam össze
masnikkal kötve meg, szelídségén
szavaim színeit, emlékezve.

Emlékezve, mit éreztem érted
csillogó szemed látványától,
mint rezdültek pilláid árnyai
fürtjeid lágy göndörsége alól.

Csak álltam ott némán nézve téged,
követve szívem útjait feléd
ábrándjamba merülten, forrva
bennem, sóhajom lehelve eléd.

Megállt velem az idő sorsa ott,
abban az álommá lett valóság-
ban. Éreztem, amint beragyogja
képzetem valahány pillanatát

az a sejtésnyi türelem. Miben
vágyaim már mozdulni készültek,
csüngve szemeim édes arcodon,
mint kit éppen akkor újjászültek.