Galambommal, ma nagy gonddal
körbejártuk Pestet…
mi tagadás, szép volt.
Patinás, bár feslett.
Reménytelen népség,
átölelő mélység,
gyárkéményi felhők fölött
meglapuló kékség.
Kisszerelmem int le engem:
„…lelket nézz, ne testet! ”
Nem tagadom, jó ötlet,
csak szólj, ha megkerested.
Szellemét felejti,
lelke szárnyát ejti,
öreg testét betonházak
szürke súlya rejti.
Édes bodzám kézen fognám,
nem találom, hol van?
Letagadni sem lehet, hogy
velem várt a sorban.
Tolongtak a népek,
mosódtak a képek,
földalatti megállóban
sínpár felé lépek.
Mézes mátkám mégsem várt rám,
elvegyült a szélben…
Tagadnám, de nem teszem.
Szívem hagyta félben.
Kimúltak a fények,
elsodortak lények.
Szellemem, ha ködben jár, már
nincsenek remények.
Magányomban alányomtam
torz fejem egy csapnak.
Letagadtam múltamat,
és így beálltam papnak.
Megtaláltam Pestet,
teljes új színt festett.
Erre járkálsz kisgalambom…
látom, megkerested.
U.i.: Ilyen a világ egy nehéz időket átélő barátom szemével
2 hozzászólás
Te saját magad barátja is vagy?…! 🙂
Senki nem fog depressziósnak ítélni sem téged, sem a versed, ha azt írod: ez az én saját gondolatom volt!:) Ha mégis a barátodé, nagyon jól átérezted a helyzetét, eggyé lettél az ő gondolataival:)
Akárhogy is: szépet alkottál!:P
🙂
Kedves Cila!
Valóban vicces volna saját magam barátja lenni… bár úgy sejtem, elég sok vitánk lenne 🙂 Ami a depressziót illeti (direkt kerülöm ezt a szót amúgy) én pontosan azt szerettem volna, ha depresszív jellegűnek érződik ez a vers, remélem sikerült kidolgoznom.
Örülök, hogy olvastál, és elgondolkodtál.
Üdv: B.Bálint