Kövek meredtek, híd s idő feszült.
Folyót és falakat járt ott át az ősz.
Messziről minden sárgán elmerült,
És fekete volt fenn Isten, és gyilkos és bősz.
Valami történt, mert liheg a menny…
Hideg meztelenség bolyong a mezőn,
Az árnyba-fúlt föld fázik idelenn,
S fák vágnak az égbe szörnyen, vakmerőn.
A csont megropog, Atlasz szava reng,
Valami történik messze odafönt,
Fiút hoz a fény, a föld földereng,
És szétszakad az ég – vezeklőn a gönc.
Gyermekével lép a földre a fény,
A patakba komor évek karma váj,
Majd csend lesz aztán, iszonyú kemény,
S egyszer megfeszül a halódó homály.
Anyja karja közt pihen a jövő…
Talán a romokon álmodik jelent,
Talán tavaszt is, vagy mint sorsszövő,
Egy új embert talán, ifjú, elevent…
(ajánlom a vershez a kép megtekintését)
http://web.tiscali.it/paintgallery/giorgione_la_tempesta.jpg
2 hozzászólás
Szia!
Elolvastam a verset, majd megnéztem a képet. Nekem az írásod alapján egy sokkal embertelenebb, hidegebb kép rémlett fel, bár ez lehet a saját magam tükre, sőt…
Szóval, elolvastam több versedet már, és most el kell mondjam, hogy szerintem nagyon jók a verseid, tehetséges vagy, valahogy teljesen új élményt adnak, a sorok összeforrtak, lehet rajta érezni. Olyan érzésem van, mintha az összeforrt soroknak valami burka, aurája lenne, ami még jobban összetartja az egészet. Én csak bíztatni tudlak.
Vagy jelent már meg köteted, vagy egy-két versed valahol? Mert bőven érdemesek rá.
Üdv.: Zemy
Köszönöm, érdekes a kép vs, vers hangulatának kérdése…
Talán igazad van. Kissé a korai renszánsz életérzés járja át a képet – ezt igyekeztem megfogni is… Örülök, hogy elolvstad 🙂
Amúgy nagyon más mesterséges színeken keresztül nézni egy festményt.
És nagyon köszönöm az elismerést. Igyekszem, bár nem igazán küzdök a megjelentetéssel. Majd lesz valahogy.
misi