Tán egy nyári éjen, épp az eget néztem,
Mikor a mellkasomban a bordáim mögött,
Egy különös gombolyag kelt életre bennem,
Úgy éjfél és hajnali egy óra között.
Telve volt a lelkem minden kicsi bugyra
Csuda fonallal, mit a szerelem fonott…
Kis szál tekeredett le, s indult el az útra,
Két kezem azonnal kötőtűt fogott.
Bennem élt az érzés, az őrült szerelem,
Minden nap nőttön- nőt sajgó szívem vágya,
egyszerre félelmes döbbenet kelt bennem:
Valami hiányzik! Szerelmemnek tárgya!
Gyorsan kötögettem, a kezem már vérzett,
Begörcsölt, de nem csináltam belőle ügyet…
Készlettél, néztelek, de mást akart a végzet,
Elfogyott a fonal, s a lelkem lett üres.
Gombolyag
By Gyömbér
4 hozzászólás
Szia! Az első 8 sor nagyon bravúros és nagyon tetszik, nem hétköznapi! Viszont a vers második felében, már nem jönnek ki annyira a rímek. És valahogy úgy éreztem mintha az “ügyet” szó megtörte volna az egész vers varázsát és onnan tol kezdve már nem ragadott úgy magával. De mindenképpen grataulálok, úgy tűnik fantáziából rengeteg van benned és a versben is:) Erre nekem is szokszor lenne szükségem! 🙂 Üdv: Dalila
SDrága Gyömbér
Nekem ez a versed is nagyon tetszett.Ügyes, sejtelmes, csak a végén, valami szomorúság fogott el.Olyan az érzésem, mintha nem jó kedvedben írtad volna.
Ölellek nagy szeretettel:Kriszti
Szia Kriszti!
Valóban nem fene nagy jókedvemben írtam!
Nagyon örülök, hogy itt jártál!
Üdvözlettel: Gyömbér
Jó kedv vagy nem jó kedv… a vers jó lett!:) S ez megérte! Grat4:)