Gondolatok a patakparton

Kis patak csordogál a völgyben,
alig látni a felszálló ködben.
A Nap lustán megáll felette,
kicsit nézegeti magát benne.

Artán komor felhő kerekedik,
az égbolt hamar elsötétedik,
könnyei húllanak a tájra,
ide is jut a patak partjára.

Az ég talán a csillagokat siratja,
mert hajnalban belehullottak a patakba.
Fényük a vízben tükröződik vissza
apró hullámok közt otta sok kis szikra.

Patak a folyóhoz közeledik lassan,
mikor sziklához ér szerteszét loccsan.
Tengerhez érve csendesül a folyó,
a nagy vízzel egyesülni neki jó.

Patakból-folyó,folyóból-tenger …
ember szebbet gondolni sem mer,
eggyé lenni a nagy óceánnal
egységben lenni az egész világgal.

Magamban most a pataknak utat adok,
a létezés titkáról oly keveset tudok…
A gondolataim nagyon-nagyok,
pedig a pataknak csak a cseppje vagyok.