Félig álmos, félig éber szemeim
Félálom fátyla mögül figyelik
A lámpát, mely szobám sötétjével viaskodván
Győz, lágyan mosolyt csal az arcomra.
Mélyen, valahol ekkor indulnak meg gondolataim
Végtelen, kérdőn, megfeleletlen.
Mindig beborul az idő
Búgó szélben, fekete felhő árnyékában ott a fény
Égi háború után derű,
És én újra én.
Gondolataim a rengetegben járnak,
Járatlan utakon, mindig rám találnak
Éjjek éjjelén.
Néha ekkor megrezzenek
Ábrándjaim megelevenednek:
Hűs és borús, hús és vér
Forró, derűs, keserű és kemény.
Megtanítom beszéni őt.
Mit tegyek? – mondd –
Tégy félre engem, te bolond!
És hűsítsd le homlokod…
Most újra nevet a Hold,
Mikor a Hajnal hűvös csókja álomba szenderít.
4 hozzászólás
Tetszik a versed.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm, örülök, hogy tetszett! K.
Jó vers! Üdv.: Á.E.
Köszönöm szépen!