Néha el tudlak hinni, máskor meg
gyökeret ereszt belém hiányod a takaró alatt.
A valóság szimbólumai bólintanak felém
az utcasarkon vagy épp az elefánttemetőben.
Aztán felriadva a bénultságon átzihál egy test
és görcsösen markol beléd egy kéz,
hogy el tudjalak hinni.
2 hozzászólás
Nagyon szenvedélyes és kifejező, a vers maga szépen kibontja, amit a cím rejt. Tetszett. Üdv, Poppy
Kedves Sanna!
Elég szenvedélyes vers. A vége az ami nagyon tetszik. Olyan kerek az egész.
Ági