Úgy érzed vége: ennyi volt.
Nincs erőd, hát feladod.
Halálod kívánod,
De nem jön koporsód!
A sír ürességét várod,
A szívéből eleged volt!
A szeretet nem látod,
Csak a véget kívánod.
Mikor a nap elborul:
egy felhő elé nyomul,
vagy épp este jön,
Szívedbe lopózik az öröm.
Ilyenkor úgy érzed,
Lent vagy mélyen.
A talajszemcsék között
Porladsz, a földmag fölött.
Jó lenne már végre,
De nem mersz tenni érte.
Ott van a félelmed,
S nem engedi megtenned.
A bátorság is hiányzik,
Nem vagy haza-őrző tiszt.
S te védelem helyett,
Semmiért dobnád el életed!
Aztán a földdel válsz eggyé,
Beszennyezed kezed.
Sáros leszel, mint mindenki
Nem különböztet meg senki.
Ami ellen eddig harcoltál,
Te magad is azzá válsz.
S már nem tehetsz semmit,
A halál sem segít.
3 hozzászólás
Nagyon szépen öntötted szavakba ezeket a furcsa érzéseket, amiket olyan sokszor érzünk, és a halált, amire titkon gondolunk.
Élmény volt olvasni! Segít az embernek, hogy megértse az érthetetlent, azaz, hogy értelmetlen lenne meghalnia. Gratulálok! Nagyon tetszett!
Gyávának lenni ennyit jelent. Éppen csak te ezt szépen körülírtad, hogy élvezzük is a tartalmat.
Hát igen… Sokszor éreztem így magam régebben, nagyon jól leírtad azt az állapotot. Ez az első versed melyet olvastam és rögtön elhatároztam, hogy a többit is el fogom olvaasni. Gratulálok és remélem , hogy ez az érzés már csak emlék.