Ha már nem foghatom a kezed

Már nem értem a hangokat, miért kiáltanak,
miért tépik a bántó, gyötrő mondatokat.
Hogy sajog a fejem belé, mert tömik, csak tömik,
a csendet űzik, a dermedt levegőben szikra pattog
és bántón nevetnek, mert tudják csak magam vagyok.

Csak csendet akarok, fogni kezed,
képzeletben, még úgy is, hogy nem érintelek.
Simogatni, mint langyos szellő nyári éjszakán,
mikor ezernyi csillag apró fénye hasítja az eget,
s közben a magány nehéz terhét rakja rám.

Ha fogom kezed, valami megmozdul idebenn,
hol játékos ritmus, hol keserves kín,
egy tisztán kitárult szív és becsapják megint.
Hamisan pislákoló kis láng, de mégis éget,
míg apró tüzének könnyzápor vet véget.

Szikla lesz, vagy kemény acél, mi véd,
bántani nem enged, nem megy már eléd,
mint hűséges ebed és nyalja kezed,
mert neked jól esik, nyújtod megint,
hagy nyalja kedved szerint.

Ha fogom kezed, bár nem foghatom,
nincs már álom, nincs már hatalom,
nem segítenek a hamis gondolatok,
mik agyamba az ideget tépik, cibálják,
hogy semmivé lettem azt kiáltják.

Hisz a semmi megfoghatatlan, nem is létezem,
egy üres lélek bolyong a mindenségben,
majd eltűnik, mint párás lehelet a levegőben.
Síromra vésik a nevemet nagy betűkkel,
míg felszáradnak a titkon ejtett könnyek.