Ha megtalállak

Elhagylak egyszer, mint állomást a vonat,
s távolodó alakodat
nézem, orrom az ablakhoz lapul,
lassan tűnsz el, tán nyomtalanul.

Mint kabátgombot, elveszítelek,
ha jönnek majd a zord telek,
kabátom leng, a szél talál benne utat,
s furcsán nézi az üres gomblukat.

Elhagylak majd, mint utat a vándor
ki megy, csak megy, mindegy, akárhol
éri az éjszaka, nem számít neki,
célja nincs, csak a lába viszi.

Elveszítelek, mint a mese fonalát,
s bár íródik a történet tovább,
én nem értem majd… mi? miért? hogyan?
becsukom a könyvet bánatosan.

Elhagylak, mint lelkek e világot,
mesélem máshol, mit látott
szemem, mikor téged nézett,
senki nem hiszi majd a mesémet.

Elhagylak, majd elveszítlek százszor,
és legyél a mindenségben akárhol,
egyszer úgy kereslek, mint zsákmányát az állat,
s felfallak akkor végleg, ha megtalállak.