Ha nem éreztem volna szádnak ízét soha,
ha nem ölelt volna két erős karod,
talán nem lenne most ilyen
tantaloszi ez a kín,
hogy mindennap hozzád ilyen közel vagyok,
de mégsem ölelhetlek.
A régen oly természetes mozdulatok,
apró érintések; tilosak,
s hiányuk napról napra fájdalmasabb.
De nem nyüszítek már,
mint éhező kutya korcsok,
nem sírok, nem könyörgök.
Szomorúan mosolygok
rád, s remélem, legalább te boldog
vagy.
2 hozzászólás
Szomorú, nagyon értem.
Örülök, hogy írsz.
Talán ki lehet írni magunkból valamennyire…
ja, valamennyire