Újra az a báj, újra vágyom rád,
Végre láthatlak, messze a távolság,
Érzem az illatod, még most is hívogat,
Ebben a csendben, s lassan simogat.
Hűvös az arcod, pedig én igyekszem,
üresen nézel rám, mint két rideg üvegszem,
enyhén elkezd fájni, e néhány pillanat,
s még jönne néhány szó, de ajkamon itt ragad.
Régen láttam rajtad, Te is úgy akartad,
Most már félek tőled, látom, felkavarlak,
Régen forró voltál, tested lüktetett,
S ami régen jó volt, az mára szürke lett.
Ha tudnék maradni, még hidd el maradnék,
Szeretnélek szeretni, de kettészakadnék,
Bár érinthetnélek, de nem éreznél mást,
egy hűs tenyért a bőrön, és sok-sok csalódást.
2 hozzászólás
Mikor elkezdtem olvasni azt hittem egy átlagos “jajj de hiányzol, de szeretlek”-vers fog kisülni belőle, de az első versszak után meggyőződtem hogy szerencsére nem. Szóval…a versed tetszik. Annak ellenére hogy szomorú. És teljesen átérezhető, szerintem már mindenki tudja milyen elválni valakitől és számomra a vers az elválásról is szól, a “nem akart, de mégis muszáj”-elválásról. Gratulálok!
Üdv: Dalilácska
FAntasztikus vers, nagyon tetszik. Abszolut nem átlagos, remek alkotás! Gratulálok