Tótágasként fejen állva vagyok, s talán élek,
élvezem az étert,
melyet büszkén ki-, s belégzek.
Kábulatok áradata folyvást kényeztet,
hátradőlve az ég alatt
vallomásra lökdös, késztet.
Elsuttogom, hogy egykor miből lettem,
s végzetté miként nőttél bennem,
majd, hogy ellened egy óriásit vétkeztem.
Már száműzött, háborgó örvények tetején
pásztáz engem a hunyorgó Nap,
és forgok élettelenül fodros tetején.