Hajnal

Lépések koppannak ajtóm előtt
meg áll, halkan matat, hogy fel ne ébresszen.
Fény-karjával átnyúl a függönyön,
elhúzza, beles szobámba,
kicsit elpirul, mint szégyenlős leány,
ki olyat lát, amit nem szabad.

Mégis, olyan puhán, hogy még ne ébredjek,
lágy szellő karja arcomhoz ér,
harmat csókja ajkamon ragyog,
egy új nap, új pecsétje s az álom elrebben.
Csak néz szerelmesen, talán elmosolyodik,
majd táncra kell a Nap vörösen izzó sugarával,
s a nyitott ablakon, mint könnyű tündér, tovalibben.