Hajnal

Szívemről szakadt száz szó,
Ahogy elmaradt mögöttem a tó,
Mely utamnak kezdete.

Lépteim csendesek, akár az éj:
Az elvesztett dicső feketeség,
Hol születtem.

Köröttem semmi sem volt,
Csak szikla szilárt csend honolt,
S én féltem.

Tudom kellett: otthon vagyok,
S várnak engem az angyalok,
Az éj vizén.

De nem láttam, csak a semmit én,
Nem jött értem semmi fény,
S a lelkem szakadt.

*

Hangok nyomán indultam útnak,
Nem gondoltam rá, mit hoz a holnap,
Csak léptem egyet, kettőt, hármat,
S léptem aztán még vagy százat,
Rettegve szívem szavaitól,
Az üresség láncaitól,
Az elveszett lelkek haragjától,
S a halál dicső harangjától…
Csak mentem előle bátor félsszel,
Meggondoltam magam négyszer,
Mielőtt odaértem volna a házhoz,
A semmi hatalmas kastélyához,
Ahol az életem szülte a Fény,
Ő volt az anyám, az örök remény,
Míg az apám a Sötétség lehetett,
Ki leláncolt, s nem engedett.
A kastély kapujához léptem,
S lassan a fém kilincshez értem,
Nem számított már semmi sem,
Hiszen ott álltam a semmiben.
Kinyílott a vaskos ajtó előttem,
S a kastélyba azonnal beléptem.

*

Csendesen ringott a tó vize,
S én visszatértem a semmibe,
Ahonnan jöttem én.

A kastélyban csak csend honolt,
Mögöttem félelem loholt,
S elfeledtem létezni.

A Sötét apám körbe vett,
Szíve szava láncom lett,
Mely megkötött

S nem engedett tovább,
Csak álltam ott némán,
S csak néztem őt.

Az idő csak egyre telt,
De Ő el nem engedett,
Rabja lettem én.

*
Vártam a homályba száműzött angyalokat,
Hogy megmentsék a földi hajnalokat,
És lehántsák kezemről a láncot,
Úgy adjanak nekem szabadságot.
Vártam, hiszen a Hajnal én vagyok,
A világnak ébredést már én adok:
Fény szült engem sötétség határán,
Ott hagyott engem két szülőm árván.

Rab vagyok, a sötétség rabja,
Általam kel fel a világ napja.