Hajnali kaland

Neszezés sordórt partra
a hajnali álomból,
puha léptek,
haladtak kincsem felé.
Mint a cserkelő macska
a nedves gyepen,
a tegnapi préda
emlékét ízlelgetve.
Rejtve,
s vágyva a lelepleződést.
Az őrszem felébredt.
Gyűrött köpenyéből
egyre magasabbra ágaskodva
nézett szembe a közeledő
léptek puha neszével.
S az ölelésbe fordult léptek
csalóka gyengédségének
ötcombú béklyója
faggatni kezdett…
le….föl…,
le….föl…,
Válaszom se várva újabb roham,
a béklyót ölelő forróság,
tűz váltja fel,
mi elidőzik egy kicsit ott fenn,
körbe-körbe jár,
hogy aztán alá ereszkedve,
féktelen hintával csalogassa seregem.
le….föl…,
le….föl…,
De vesztét sejtve,
igyekezete alábbhagy,
s „figyelmem” lankadását félve,
tarisznyám titkába kutat.
De ahogy nála én,
a választ ő sem lelte.
Talán még is csak fenn?
Tűz lépte újra kopárom
tetején táncol,
s a béklyó újra faggat,
le….föl…,
le….föl…,
szusszanást sem enged szorítása,
lesz ami lesz,
dűlőre vinni,
nem mintha bánná már.
le….föl…,
le….föl…,
S a ménes nekilódult,
gyeplőjét tépve,
ha menekülni nem tud,
hát neki a tűznek, bele, oda
abba a szirén hangú
sötét forróságba.
Rohaaaaaaaaam!
A föld megfordult,
gyökerestől kitépett
fák jajszavát hallom,
a boldog szárnyalás
bénító zuhanásba vált
s mint lassú folyam,
vágyam szétárad,
itt-ott szikrákat vetve
a parázságyon.