Hajnali kép

Lábujjhegyen közelgett a hajnal,
halvány csillagok fényénél rám mosolygott.
lehelete friss virágillatot varázsolt körém,
s a szoba megtelt szelíd madárdallal.
Hozzám simult, csendes akarással ébresztet,
úgy ért hozzám, mint jó anyám,
mikor, tüzes láz égette testem,
gyengéd, és hűsítő volt.
Köszöntenem kellene, áldani az ébredést,
kutatni elmémbe, keresni a múló álmot,
mi akár szép is lehetett.
De nem álmot találok, nem rózsaszín képeket,
a tegnapi gondok gyújtanak, szürkén vibráló fényeket,
s nehéz teherként vállamra rakja.
Az ablakon át nézem, ahogy izzó vörösre festi
a horizont ülepét, s rajta, mint rossz ripacs
játssza mindennapos szerepét.
Mégis, kedves ez a kép.
A vén Hold is kalapot emel, és lép,
becsukja csillag szemét az ég,
a város újra csörömpölni kezd,
és berreg, és kattog, és lassan beindul a gépezet.
Még egy pillanat, ő is búcsút int,
s a reggel karjaiba hanyatlok megint,
de tudom, ennek így kell lennie,
aki egyszer eljött, annak el kell mennie.