Hajnali vágyak az ablakban

Egy gyönge nőre vágyom;
egy fehér blúzra az ágyon;
langy csókra
a számon;
hajszolt álmom
éljem végre valóra.

Egy gyűrt lepedőre
az ágy szélén,
mire a csupasz lét ülne
maga,
mint reszkető, éhező
madara
a télnek.
Ha itt lennél velem,
tán épp így mondanám:
Egy kis kávét kérek
kedvesem,
e rekedt reggelen
régi szokás szerint.
Tudhatnád már.

Aztán,
elszürcsölném az asztalnál.
Papírra köpnék pár
félszeg sort,
csak így
tudod, mint valami rossz szájízt
az ember ébredéskor.

És kellene még egy tárt ablak,
hol a kelő nap
egybemossa meztelen vállad,
s e szemérmetlen falakat.
Sárga és kék.
S jón
színű bók
hajolna vállad ívén
Suttogón.

S kemény kontúr lennénk mi ketten
e szürke ablakkeretben.
Mit tán egy nagy festő fest valahol odafenn.
S komoly grafitkarcunk egyenesén a törvényt,
tán az ő keze mossa
üres vásznunk koszosra;
görbén.

Ezen gondolkodnék magamba.
S te mennél,
tennél-vennél,
sietnél,
szaladva,
mintha nem volna
elég idő
az időtlenség.
Pakolnál: szennyest,
könyvet,
asztalt.
S nekem egyre
könnyebb lenne
bírni a nehezedő
főt.
Mi este
itt marasztalt.

Hát így hordom hiányod:
Mint meddő magzatot,
elvetélt verset.
És véreset hányok,
vajúdva rímeimen.
És hasonlatok
hátán kereslek.