Sűrű köd borult a szobába,
elmúlik az élet minden csodája,
elért Isten legnagyobb csapása,
hol elveszik az ember minden tudása!
Legyengülve fekszem, körülöttem nyüzsgés,
de már tudom, közel a temetés,
fekete bársonylepel hever rajtam,
ezt érdemlem, mert az életet csak faltam,
megjártam már mennyet s poklot,
hát eljött az idő, hogy válasszak,
s így elfelejtek minden gondot!
Itt az idő, hogy távozzak,
Isten veletek drága barátaim,
családom, s lelkitársaim,
Szent Péter nyitja kapuit,
se jó se rossz nem vár itt,
a lepel megáért beszél,
de az emlékem örökre szíívetelben él!
2 hozzászólás
A három versed közül, amit olvastam, eddig ez tetszett a legjobban, komoly téma és szép fogalmazás!
Egy-két kisebb hibát jelzek csak, hogy ne legyek haszontalan, hízelgő kritikus: köd borult a szobáRA, a köd ráborul, nem beborul a dolgokra, a halálos ágy, mint jelzős szerkezet, külön írandó, és az utolsó két sorban van pár elütés!
Azt hiszem, ha sokat írsz és olvasol, ezek a nyelvtani apróságok egyből lecsiszolódnak majd, az íráskészséged jó (már amennyire három versből megállapítható:).
Később még benézek, ihletgazdag perceket!
Kalina
Köszönöm szépen a pozitív kritikát, örülök, hogy tetszett, ígérem legközelebb jobban odafigyelek hibáimra 🙂