Hallod a kiáltást?

Egy nap rög akadályozta vérét,
nem jelzett, csak földhöz vágta.
Teste lassultan is hálás,
elakadva nyögi, köszönöm!
Zavart lát a tekintetekben,
memóriája zavarodva kavarog.

Ekkor vesztette el álmát;
látja, már nem ő irányít –
egykor számított a világnak.
Érzi, már nem számít a világnak.
Gyászos, amikor rázárul a szoba,
minden nap haláltusát jár.

Egy nap már nem elég a gyógyulásra,
életfogytig tartó cellatárs
teste, mely nem engedelmeskedik;
mély gondolatok bántják,
nehéz sorssal vert út,
melyre súlyos kövek gördültek.

Gondolkodik, mit veszített?
Mi saját sorsának lényege?
Mennyi az ára betegen?
Életminőség? Szegénység?
Betegség? Magány?
A segítségnyújtásnak van-e ára?

Az élet furcsán táncoltatja,
hegyként meredező lépcsőkön,
hullámvasúton kell utaznia;
elveszett életét gyászolja,
párja ölelő karjában
lába szárnyakat kap.

Rendszer, melyben betegként fullad,
hivatalok egymásra mutogatnak,
elvhez, párthoz hűek kezet mosnak –
testbe zártak számára emeleti
lakhatási szabályok alkalmazása –
ínségben lévőtől önerőt várnak el.

A halállal küzdve MÉG ÉL!
A csillagokat nem éri el, de ÉL MÉG!
Fáj, de feláll és segítséget kér –
kér tőled és a süket világtól!
Szenvedve, de még bízik
a köztünk élő jókban!

A nő!
A cigány nő!
Az öregedő cigány nő!
Az agyvérzéses, öregedő cigány nő!
Az agyvérzéses, tolókocsis, öregedő cigány nő!
Az emeleten ragadt agyvérzéses, öregedő cigány nő!