Hamis a valóság

Kínján szenved szüntelen a világ,
oda a csend, felzúg a rosszaság.
Hallgatag homálya egyre borong,
vészre vészt tár, s konokon kavarog.

Ősi rettenetként fájva dalol,
felremeg búja messze valahol.
Oda a csend, hamis a valóság,
hová lettél te szívbéli jóság?

Hol honol most az eljövendő perc
nem sejtve azt, e világ mivé lesz!?
Mivé zordul a szó mondatokban,
mi csak fájni s zúzni egyre rohan.

Hiába szól, ha űzött mint a vad,
s benned az, mit mondanál, elakad,
félsz hitet tenni azért, mit mond más,
jöttöd mint remegő hasonulás.

Ne félj attól, aki téged szeret,
mondd ki vágyad, azt, amit szíved rejt!
Légy olyan, mint a csorduló patak
selymes vize, mint hűsítő szavak

odaadó játéka, oly erős!
Annak legyél mindenkor ismerős,
aki téged most szeretve vigyáz,
kinek nem látszat és nem rákent máz

az élete, hiszen szeme ragyog!
Vigasztal akkor is, ha más zokog,
átélve iránta szépet érez,
ami rajta nem felöltött jelmez.

Azzal barátkozz, ki téged óv s véd,
mindenkor szívében szalad eléd!
Keress igazságot, mélyére áss,
amit magad előtt örökkön láss!