Hans Annuska

Zúg az őszi szél, a nap már lemenőben,
mély csend honol a zalai temetőben.
S még mielőtt az éj leszállna,
vörös sugár vetül egy kisleány sírjára.

A szürke kőből álló kicsiny síremléken
fénykép látszik, s egy kislány a fényképen.
Bájos kis angyalka fehér ruhájában,
aprócska szemével, lenszínű hajával.

Hallgass, mert az őszi szél
Ma Hans Annuskáról beszél.

Zalai faluban látott napvilágot,
kisbabaként a pólyából alig látszott.
Megcsodálták, körbeadták őt, szerették,
az apró kislányt Annuskának nevezték.

Cseperedett lassan, Annus járni tanult,
aprócska lábain sétált óvatlanul
mindenhová, hova csak kedve tartotta.
Bármit csinált a kíváncsiság hajtotta.

Kutyaólba mászott, csirkék között szaladt,
sokat játszott ő a szabad ég alatt.
Virágot szedett, ugrált szénakévén…
Így töltötte be a második évét.

Így éldegélt…míg egy forró, nyári napon
ételt főztek a disznóknak az udvaron.
Az óriás kondérban a víz fortyogása
kíváncsiságot keltett Annuskában.

Odalépett a nagy kondér pereméhez,
s nagy áhítattól fűtve belenézett.
Hogy jobban lásson ő, s ez lett a veszte,
mélyebbre hajolt, de egyensúlyát vesztve.

Rohant a család, hogy kislányukat mentse,
de mindhiába, a gyilkos víz elnyelte.
Átkozott kíváncsiság! Te ölted őt meg.
Annus lelke elszállt a forró, fehér gőzzel.

Ha a zalai temetőben járva
pillantásod esnék Annuska sírjára,
állj meg egy pillanatra, lehajtott fejjel,
néma alázattal a lélegző csendben.

S hallgasd, hogy az őszi szél
Hans Annuskáról mesél.