Hanyatlás

Cellájában csendben ült az első méhkirálynő.
Utódot létrehozni egy volt képes, ő.
E jogával, képességével vissza nem élt soha,
Boldog volt, békés, s erre nem volt oka.

Méhkirálynők váltották egymást,
Az egyszerűséget felváltotta a ragyogás.
A dolgozók szép lakot készítettek,
Begyűjtés helyett álló nap díszítettek.

A következő királynő ezzel sem érte be,
Mit kívánhatott, mikor megvolt mindene?
Kívánt hát magának egy puha ágyat,
Kívánt mellé egy bő éléstárat.

A méhek már nem dolgoztak.
Odakinn a virágok hervadoztak.
Jött az éhség, s a kaptár fele elhullt,
De szólni nem mert, csöndben meglapult.

A kaptár egyre díszesebb lett,
A természet magot nem vetett,
A királynő hát gondolt egyet,
Úgysem ehet többé egy fáról sem meggyet…

Ég a kaptár, nagy zűrzavar,
Méhek sírnak, nincs zivatar,
Mely eloltsa, többé nem is lesz,
Ki mondja meg, a királynő mit tesz?

A méhkirálynő repül, a kaptártól távol,
Repül, gyújtogat, úgysincs virágpor.
Ég minden kaptár, ég a föld, talán az ég is,
Repül a királynő, követi a többi méh is.

Érdeklődve figyelik, kérdezik, mit tegyenek,
A méhkirálynő nem válaszol, csak repül egyenest,
Repül egyenest a tűz lángjába, magát megöletni,
Egy pillanatra megáll a raj, majd csendben követi.