Hányszor…???

Meghasadt pillantással magam elé nézek,
Mert tudom, senki nem ismeri azt, amit érzek,
Megkopott szívem újra üres és feslett,
Nincs már a szép álom, mit elmém festett.

Az elmúlt nap, mint kába illat, röppent el tova,
S távol az ki lelkem ápolná, csak a rideg és mostoha,
Valóság van, hol magamra maradva élek egyedül,
Hol hét közepére a vágy, fásult napokba szenderül.

Falakat húzok, s dolgozom, ha kell minden éjjel,
Hajnalban kelek, hogy ne dacoljak a rám törő kéjjel,
S a tudatot, hogy nem vagy itt, ezzel űzzem távol,
Tudattalan hullok este ágyba, de még így is hiányzol.

S eltelik 10 nap, vagy több is talán,
Éjre éj jön, napra nap, s persze a magány,
Mi közben minden részembe magát belerágva,
Repít a mindig elszigetelt valóságba.

Aztán eljössz, s testemben a jég lassan vízzé enged,
Karjaidba omlok, bőröm izzik, s elveszek benned,
Szombatra feltámadva, elhiszem, hogy élek,
Majd eszembe jut a másnap…, és ismét félek.

És Vasárnap! csak újra a gyűlölni, utálni való,
Mi elveszi a reményt, s nem kérdi, tetszik-e, vagy jó?
Az órák másodpercek alatt illannak messze,
Tudom, hogy mindjárt mész, s nem tudom lesz-e…?

Nem tudom, de a fájdalmat, a szívemben érzem,
A magány egyre kúszik, s már megint a részem.
Az elengedés, az egyedüllét, durván arcon legyint,
Mint egy rossz film, ismétlődik kéthetente, megint…

Üveges tekintettel a semmibe nézek, mert talán…
De Nem harcolok, hagyom, hogy megmarjon újra a magány.
S miközben meghalok, elmémben egyre keresem a választ:
Mondd: „Hányszor ölhet meg egy embert ugyanaz a bánat?”