Messzeségből halkan szóló hang vagy,
lélegzetedre susognak a fák,
harangok távoli jajában hallak,
magadért harangozol száz imát.
Hangod, mint borpincék ódon szava
úgy zeng, színe szikrázó sötét rubint,
ősöknek áldozok emlékező dallal,
rád emlékezem és lelked részegít.
Hozzám sötétlesz, rubint-arany varázs,
testet ölt hangod e bőség éjjelén,
eszméletem örvendezve rád ragyog,
vársz is érzem, bár álom ez talán,
boldog rezgésben lelkünk egybe kél,
már belőlem szólsz… esthajnal csillagod…
5 hozzászólás
Kedves András!
Nagyon szép, mély és tiszta érzések fűzhetnek ahhoz, akihez a vers szól. Tetszik nagyon!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Szeretettel:
Hamupipő
Kedves András!
Mély érzésekről árulkodik a szonetted. Jó olyan verset ovasni, amely ilyen szépen végződik
(persze, csak a versre értve a végződést, nem az érzelmekre)!
Üdvözlettel: Kata
Kedves András!
Csodálatos érzés egy remek szonettben.
Igazán tetszett.
Üdv: József
köszönöm, kedves József
Szia András!
Ez eddig elkerülte a figyelmem. Kár lett volna kihagyni, gyönyörű vers!
Látom, te is szereted az esthajnal csillagot.
Akármilyen szőrösszívűen nézegettem, nem találtam benne hibát. 🙂
Jó volt elolvasni. Gratulálok!
Szeretettel: Kankalin