Elindulok hosszú útra,
bánat völgyét elhagyom.
Szívem dobban, lábam roggyan,
úgy érzem, hogy meghalok.
Madár többé ékes hangon
nem dalol már énnekem…
Hátrahagyom én a múltam,
tán az egész életem.
Fájdalmat, mely kínnal éget
a lelkembe bezárom…
kilépve majd e világból,
új útjára bocsájtom.
Végtelen lesz a nyugalom,
ahová én eljutok.
Nem hiányzik ott majd semmi,
békét lelek, jól tudom.
——————————————————————————–
7 hozzászólás
Szia !
A hattyúdal az utolsó jól tudjuk.Várjunk még azzal.Viszont a versed szép Judit!
Szép estét:Marietta
Köszönöm Marietta!
Szeretettel, Judit
Hú, hát az még odébb van! Most a vadludak jönnek-mennek!:)
Nagyon szép vers egyébként!
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Kedves Fél-X!
Igazad van, a vadludak jönnek-mennek, akár a mi hangulatunk…
Köszönöm, Judit
nonono! Még NEM! Tudom csak egy szomorú hangulat, illanjon el és jöjjenek a vidám órák napok hónapok évek!
Barátsággal panka!
Kedves Panka, bár már jönnének!
Nagyon köszönöm!
Szeretettel, Judit
Szia Judit! 🙂
Ezt a "Véletlenül" dobta elém, a cím miatt kattintottam, a tartalom pedig írásra ösztönöz. Azóta eltelt két év. Utólag arra jutottam, hogy mégsem volt ez számodra hattyúdal, de úgy megtalált, mintha az enyém lenne. Pontosan így érzek ma, s mivel nem hiszek a véletlenekben, hát nem véletlen, hogy szembesültem ezzel.
Mivel kellőképpen agyalok minden versen, ezzel is ezt tettem. Kihúz a mocsárból, ezt köszönöm. 🙂 Talpraállító!!! 🙂
Szeretettel: Kankalin