Látom amint tovasurran az éjjel,
bő köpenyét viszi búsan a vállán,
kelve mögötte az ég belekékell,
kergeti messze a balga magányát.
Hej, pedig éjszaka édes az álom,
nyál csorog arra szuszogva a párnán,
ámde utána aligha találom
régi csodám, pedig úgy hazavárnám.
Így egyedül be nehéz is az élet,
nincs, ki vigaszt duruzsolna ma nékem,
hűvös az éj, de hiánya megéget,
gyötri a lelkem e bús televényen.
Ámde hasadva köszön be a hajnal,
hallom amint szekered jön az úton,
félre nyomában a búval, a bajjal,
végre karom ma repesve kinyújtom.
3 hozzászólás
Kedves Imre!
A magányt,az egyedüllétet nehéz elviselni!
Mégis minden megváltozik,mint ahogy az utolsó
versszakban írod is,ha a várt személy ´közeledik´
Gratulálok:sailor
Szép napot!
Köszönöm, hogy olvastad, kedves sailor
Kedves Imre! 🙂
Tartalmi és formai összhang jellemzi versedet, de midegyikre illik ez a megállípításom.
Tökéletes időmértékes ritmusa magával sodor, stílusa könnyed, nem erőltetett, lehet vele suhanni.
Mindig nagy örömmel olvaslak, a kortárs költészetben azok között jegyezlek, akik kiemelkedő művelői a kötött verselésnek. 🙂
Szeretettel: Kankalin