Hazudtál

Fáj.
Reszkető szavaid hiába zúgnak
s hiába érnek el,
már semmi nem énekel,
mert nem vagy,
nem vagy többé.
Azt mondtad
hogy te más vagy mint a többi
és íme, beletörődni,
ismét beletörődni,
beletörődni a vágyba
és suttogni félhomályba:
hogy hol maradsz?
Hol maradsz?
Kereslek, kőpor arcomba
csapódik, és
azt hiszem, te
csókoltál
s szemem kinyitva,
arcod távol már
messze, messze
mint az éjszaka
gyere velem, kérlek
gyere haza!

Hogy fordulhat a szerelem
gyűlöletbe?
Én nem gyűlöllek,
ezt ne hidd!
De elpusztítottál, és
ezzel kiveszett belőlem
a jó és a hit
csak várok, rettentő szavamban
minden út mostoha:
olyan, mint a levelek
kavargó, ostoba
tánca,
vagy hajad puha
lánca,
szemed
néma vallomása,
kezed…
Minden, ami vagy,
vétkezett
ellenem tört
és felkavart
mint a szél
a dús avart
de már nem vagy itt
mégis szétszakít
minden szavad.

Gyűlölhetnélek, de nem szabad
mert minden, ami vagyok,
így is gyűlölet.
Érzem, többé
nem szerethetek:
eltöltött a bánat,
belém mar a bú,
lelkem örök, zengő
égiháború,
és nem értem, miért van,
bennem erő minden,
más szemében mégis
egy erőtlen szellem:
kibe a lélek
már csak halni jár.
de nem melegít fel
nagyszerű halál.
Elkerül, messzire,
mint a fény az árnyat,
lelkemben a harag
marcangolja szárnyad,
a szeretet hüppög,
összebújva, félve,
mellette zokogva
a bocsátás kérne,
de szólni sem mernek,
eltűnt az alázat:
bennem már csak harag
mi ellened lázad.
Mert nem lehetsz enyém,
de nem eresztelek.

De nem eresztelek,
akármi is legyen,
akkor inkább érezd
gyötrő gyűlöletem,
beléd csap, mint villám,
mint forgószél kísért:
lássad magad előtt
arcom, kezem, kisírt
szemem és öklömet:
tehetetlen erő,
ujjaimban a vér
száguldva tör elő,
mert nem haragszom rád,
oly jó lenne néha
szemöldököm felett
a düh maradéka
rád nevet, hogy érezd
minden annyit ér,
ahogy szívem lassan
megnyugodni tér.