Hegyek szellőire bíztam rá a hangod,
ellibegett néma hegyoldalak felett,
téli völgyek csengő, bús éneke lett,
kikötőt keres, de csak benned érhet partot.
Illatod tavaszi vadvirágok őrzik,
s ha kéken virulva kinyílik az ég,
emlékeddel terhes a világ, a lég,
s lágy szellők kacagnak égtől a földig.
Érintésed elborít, mint lomb a fát,
pillantásod visszhangzik örök lelkemen,
partjaid ködében megáll a világ,
percek az évek peremén ülnek velem,
szerelmünk a felhőkben időtlen száll,
valami tavaszban… álomtengeren…
6 hozzászólás
Nagyon szép a versed, szonetted. A rímelése -ölelkező? – különleges, elpihenő /le/ csengést ad a versszakoknak.
Gratulálok, szeretettel!
örülök, hogy tetszett, kedves Zsani
köszönöm
Szia András!
Szelídség és lágyság bújik meg a sorok között. A dalok sokszor megjelennek írásaidban, mindig finoman zengenek.
Szép ez a vers is! És hibátlan! 🙂
Szeretettel: Kankalin
örülök, hogy tetszett, kedves Kankalin
köszönöm
Nagyon lírai, hangulatos szonett, és abszolút szabályos. Elringatott.
Szia !
Már a cím is ott van.:-)) Finom a versed.
Szeretettel:Selanne