Hiába írtam
már le oly’ sokszor,
vissza mégis
csak a
kövek zörögtek –
mikor
hazafelé vert
a füst
fullasztó magánya.
Könyörgésem
reményre – halálra
szó sohasem követte.
Majd rendre úgy tettem mindent,
ahogy kell:
ittam, s hogy végtére
a bor alján
se leltelek,
az éjszakába rejtettem önmagam,
drága jóságom –
te is csak árvul
eladtad magad!
S ha int a csapos:
robban már a hajnal,
én hazakergetem
lelkem,
bízva a ma
tán más lesz,
hogy ma északon
kel a nap,
s hogy abszintkék varázzsá
gyöngyözik a pirkadat.
Hiába-csodák
By Paris
12 hozzászólás
Igazán hangulatos, megával ragadó sorok. Nagyon tetszett, gratulálok!
üdv, banyamacska
Oh, köszönöm!
Paris
Jó vers. Jó formai megoldás, jó cím. A tartalom: őszinte, és ez is jó.
Érdekes a költői elszállás a befejezés megoldásában (jó értelemben!).
Üdv.: Á.E.
Köszönöm elismerő véleményedet!
Paris
Nem fogom minden versedhez odaírni, amit … mert úgyis tudod.
Tudom. Nem is kell, csak ha szeretnéd.
Nem szeretném "vesézni", csak annyit, hogy nagyon átélhető
Nagyon jó lett
A sok közül ezt tartom a legfájdalmasabbnak.
Nagyon magávalragadó gondolat, s nagyon szép köntösbe bújtattad a fájdalmadat! Elismerésem, jó vers!:)
köszönöm…
Nekem is fáj………….:(((
Léna
Örülök, hogy megtaláltam ezt a gyöngyszemet. Egyedi kifejezése egy ismerős szituációnak / érzésnek.
Gratula!
Poppy