Most egyedül vagyok,
még magamra hagyott.
El, egy csepp csepereg,
és gyorsan lepereg.
aztán kettő, három,
nem egyedül várom
könnycseppek maradnak
ők sohasem szaladnak
A távol csendjében,
érintenélek meg.
Halkan közelednék,
s félve néznék feléd.
Remegő kezemmel,
simítanám kezed,
remegő szívemmel
érnék a szívedhez!
Forró szádat keményen,
Szegezném az enyémhez!
Lánccal összekötve,
szét, semmi sem szedne.
Sima tenyeremmel
a hátadhoz érve
kulcsolódnánk egybe
s maradnánk örökre!
3 hozzászólás
Görbült szegek,sántító szívek.Azért vigyázni kell ki szegez mit kihez.Versben
a fájdalomnak is peregni kell,annál inkább,hogy ezáltal akarod legyőzni.De ezt
nem elég akárhogy kisirni,hanem ez alól a versel kell felszabadulni.S ez a felszabadulás lehet szárnyalóbb.No,meg a végere mintha inkább gondolatjel
kivánkozna.
Bizony, ha egyedül vagy mindig valami szépre vágyik az ember és ezt különleges módon adtad tudtunkra.
Köszke a véleményeket… igyekszem… 🙂 üdv