Himnusz az Éjszakához 2. /Novalis nyomán/

"Mindig vissza kell térjen a reggel? Sosem ér véget földi hatalma? Boldogtalan sürgés-forgás emészti el a szárnyas Éjszaka mennyei jöttét. Sosem fog örökkön égni a Szerelem titkos áldozata? A világossághoz mérték idejét; viszont időtlen és határtalan az Éjszaka uralma. – Örökké tart az álom. Áldott álom – ne túl kevésszer boldogítsd az Éjnek áldozókat."
/Novalis/

Úgy mesélik az elsüllyedt hegyek
a Szűz Hajnalból bomlott ki az Éj,
s rózsás Éósz keblére szüntelen,
míg csendje zsong, nyugodni visszatér.
Köpenye széle arannyal szegett,
ez őrzi titkon lehunyott szemed.

Elrévedő hangja álomba csal,
de szép csapda ez: kicseket ígér,
smaragd helyett smaragd-színű dallam,
csillag-kottája reggelig ér.
S hogy e dal ne szűnjön zengni soha,
legyél az Éj szelíd menyasszonya.

Valaha fehér sirályok húzták
a Földre a Szerelem fátyolán,
ma jégcsap-szárnyakkal járja útját,
kísérve létünk bűvös nyomdokát.
Síratja tán a Hold is a Kedvest,
ha a fű reggel harmattól nedves.

S miért hív engem, míg él a Nappal
egy bús vágy vissza, vissza az Éjbe?
Miért nem szólít álomba halkan,
trónusa mellé, sötétlő mélyre?
A világosság csak koldus-arany,
nem énekli báját sehol a lant.

Úgy mesélik az elsüllyedt hegyek,
egy nap a harmat elvész a dallal,
s örökké ölel az Éj kegyelme,
létét áldozza érte a Hajnal.
S szép lesz minden, bár dal nélkül talán:
Ő is gyászol egy elvesztett anyát.