Hinta

Hogy rohannék fújtatva újra
fáradt kilométerkövek mentén hozzád.
Hogy elharsognám, hogy most sem
hódoltam be neked örökké.

Hogy csalogatnálak, hogy játszanék
egy kicsit veled megint,
őrülten és kergén, mint gyerekek
a körhintán.

Harapnálak és tépnélek, örülnék,
ha nem csak nekem fájna,
ha kicsit belémhalnál már végre,
s nem csak én szakadnék a szív mentén.

De látod, a szoba szürke magányában
hallgatva a lüktető csendet,
egy dobbanás hozzád repít.
Nézlek, dühöngve óvlak…
sosem bántanálak.